India (5. rész) - Mezítláb a hegyen

De előbb együnk valamit...

Mivel Belúrban az egyetlen valamirevaló étterem egy vega hely volt tradicionális kajákkal, ezért gondoltuk Sravanabelagola előtt eszünk valamit, amiben van hús, és a változatosság kedvéért nem a klasszik india vonal. Azt találtuk ki, hogy Hasszánban elmegyünk KFC-be. Ez már magában kalandos volt, mert ahogy talán már írtam (vagy nem?), az indiaiak eléggé maguknakvalók kajában, nem nagyon nyitnak más népek gasztronómiai kincsei felé. Hasszánba érkezve rögtön találkoztunk az indiai leleményesség egy gyöngyszemével. A városban rövid sétálgatás után (kábé 3db úton átkelés után azt mondtam, elég stresszes ez a városnézés, menjünk inkább enni) fogtunk egy riksát, és mondtuk neki, hogy a vasútállomás mellett levő KFC-be szeretnénk menni. Látszott rajta, hogy lövése nincs, miről beszélünk, és talán életében nem hallott erről a fura amerikai nevű helyről, de elindult. Reméltük a legjobbakat... Útközben megállt egy tök random helyen, és leszólított egy fiatal csajszit, hogy valamit kérdezzen tőle. Mire a csajszi viszonylag jó angolsággal tolmácsolta nekünk, hogy a sofőrünk azt szeretné tudni, tulajdonképpen hová szeretnénk menni. Végülis... így is lehet taxisofőrködni. :-D Hindi vagy nem tudom milyen nyelven úgy látszik, már jobban átment az üzenet, és szerencsésen megérkeztünk a célállomásra.

Az a vicces Indiában (többek között), hogy ha európai/amerikai kaját akarsz enni, azt is indiaiasítják. A KFC-ben is, bár megtaláltuk a számításunkat, azért a hús kicsit csípősebb volt, de ha nem lenne elég, akkor a tandoori fűszerezésű majonézzel még lehet fokozni... plusz volt olyan csirkecomb, ami amúgy ilyen helyi recept asszem, legalábbis később utcai árusnál is láttunk hasonlót.

A háttérben pedig békésen sétáló tehenek:

Úton

Ezúttal egy rövidebb vonatút vár ránk. Említettem, hogy Indiában mindenféle stílusú vonat jár, de abban megegyeznek, hogy így néznek ki:

Szóval nem a világ legmodernebb és tisztább járművei, de ez van. Érdemes túllépni rajta, mert utána a Sravanabelagola például a világ legcukibb vonatállomása:

Általában a vonatállomásokon mindig áll pár riksás, hát itt nem volt. Úgy látszik, ez már tényleg a világ vége. Nem volt nagy gond, amúgy 2 kilométert kellett sétálni, ez kevesebb, mint fiatalkoromban az otthonom és a helyi szórakozóhely közötti távolság, szóval elindultunk. Útközben néhány riksás fel akart venni minket, de mivel mindegyikben ült már 2-4 ember, így tisztelettel nemet mondtam. Tudom, hogy amúgy 12 ember lazán elfér a kétszemélyes riksában, de erre a fajta tértágulásra nem lettem nyitott még itt sem. Oda fogunk amúgy felzarándokolni a hegy tetejére holnap:

Mit keresünk itt?

Sravanabelagola alapvetően egy zarándokhely, így nem számítottunk 5*-os hotelokra. A szállásunk ennek megfelelően egyszerű volt, a belúrinál lepukkantabb, de a vonatnál tisztább, angolul mérsékelten beszélő személyzettel. A fő programot másnapra terveztük, mára még egy pár dzsaina templom fért bele és egy vega vacsi. Dzsaina jellege miatt itt nem is számíthattunk erőszak árán készült ételre, tehát megint egy vega kajáldában kötöttünk ki vacsoraidőben.

Na de hogy is keveredtünk ide? Megintcsak ez a Nine lives-os könyv volt a kiinduló pont, amiben van egy sztori egy csajról, aki szerető családja és jó élete mellett mégis inkább azt választja, hogy a nagyon szigorú dzsaina vallás szerzetese lesz. Én ezzel speciel nagyon nehezen tudok azonosulni, de rejtély, hogy kit mi tesz boldoggá... Én meg emberek lelkivilágával szeretek foglalkozni, na bumm. Amúgy nagyon kevés dzsaina vallású ember él Indiában, most a Wikipédia megnyitása nélkül 1-2% rémlik, szóval kevés. Szigorúságában engem a krisnásokra emlékeztet: semmilyen élőlényt nem bántanak, a vegaság alap, de például vajat esznek, mert az nem öli meg az állatot. Almát is esznek, de répát már nem, mert a répa kihúzásával meghal az egész növény, míg az alma leszakításával az almafa azért megmarad. A könyvben még az is volt, hogy mindig egy seprűvel járnak, amivel meguk előtt tisztítják az utat, hogy még véletlenül se lépjenek rá egy bogárra. Ilyet élőben végül nem láttunk. Tehát ennek a vallásnak a legfőbb zarándokhelyén vagyunk most. 

Este még sétáltunk egyet a faluban,  útközben pár templomba benéztünk:

...és behallgattunk:

Zarándokút

Másnap pedig nekiláttunk a hegynek. Indiában ugye le kell venni a cipőt a szent helyekre belépve, és mivel itt az egész hegy szentnek számít, gyakorlatilag egy mezítlábas hegymászásra kellett készülnünk. Ezúttal úgy döntöttem, bevállalom az igazi mezítlábat, zokni nélkül. A második domb feléig bírtam, de tök menő érzés volt amúgy. :)

A hegymászók ajándéka a kilátás, az itt is nagyon szép volt:

Felérkezve pedig először a Gomateshwara lábánál nyüzsgő sárga kis zarándokokat láttunk meg, a hozzájuk tartozó hangzavarral:

És őszentsége Gomateshwara teljes életnagyságában:

Ezt a hangulatot most nagyon nehezemre esik szavakban megfogalmazni. Egyszerre volt nagyon hangos, mint minden Indiában, de közben volt benne egy mérhetetlen nyugodtság is, senki nem siet sehova, nem kapkod, nem lökdösődik, csak kapcsolódik valamihez, ami nála hatalmasabb...

Természetesen itt sem maradtak el a szokásos fotózkodások. A kissrácok őrült cukik voltak, nagy nehezen odamerészkedtek hozzám, hogy csinálhatunk-e közös fotót, majd látszott rajtuk a zavarbajövés, hogy oké, de mivel... de pár perc múlva újra feltűntek, valakitől szereztek egy telefont, és:

Aztán a csajokkal:

Itt ahogy üldögéltem, amúgy nem csak fotózkodni jöttek, hanem ez a muki elkezdett mesélni a vallásról meg a szertartásról. Túl sok újat nem mondott, azt mesélte, hogy a zarándokok azért öltöznek át ebbe a sárga cuccba, hogy tisztán, ne az út porától piszkos ruhában járuljanak az istenek elé. Illetve valamit még mondott a világban jelenlevő energiákról, amit talán egyesek istennek hívnak, de lényegében a név mindegy is.

Amikor úgy döntöttünk, elég mantrázást hallgattunk (bár ellettem volna még egy darabig, de egyszer véget kell vetni a dolgoknak), elindultunk lefelé, hogy megmásszuk a másik szent dombot. Még egy utolsó közös fotó a lefelé úton...

...aztán megint felfelé. A másik hegyen már nem volt élő szertartás, de a csend, a kilátás jó esett, hogy a rituálé zaja leülepedjen bennünk.

Itt már felvettem a zoknim. :)

Itt most csak egy napunk volt, úgyhogy a kedvenc (=a falu egyetlen valamirevaló) éttermünkben még ettünk. Sajó rábeszélt, hogy próbáljam ki a biryanit, ami egy rizses étel, jelen esetben zöldségekkel, mert zarándokhelyen vagyunk. Nem tűnt túl extrának, de engedtem a rábeszélésnek, és egyáltalán nem bántam meg: nagyon harmonikus íze volt, és meglepő módon nem volt ehetetlenül csípős, mint itt minden étel. Egyetek biryanit Indiában, nagyon jó cucc!

Szerencsére a kis hotelünk személyzete és köztünk húzódó nyelvi korlát miatt nem akadékoskodtak azon, hogy nem csekkoltunk ki 10-kor, sőt, még kicsit meg is lepődtek, hogy este 18-kor a táskáinkat felkapva és egy gyors zuhany után "már megyünk is". :-D Elvileg mondtuk nekik, hogy így szeretnénk, amit a szokásos, minden megértést nélkülöző bólogatással vettek tudomásul. 

Visszafelé már nem gyalogoltunk az állomásra, a faluban tudtunk riksát intézni. Még két állomás áll előttünk: hosszabb Mumbai tartózkodásunk előtt még Badamiba megyünk, itt a sziklába vájt templomokról írnak az útikönyvek, de hogy az emberrel pontosan mi törénik Indiában, az semmilyen könyvből nem olvasható ki előre... :) Ezzel folytatom legközelebb.