Végzetes

Jól gondolja meg, aki az önismeret rögös útjára lép, mert van egy pont, ahol sötét az erdő, és nincs visszaút. Néha, miközben kicsorbult machetével vágom a sűrű bozótot, irigykedve gondolok azokra, akik boldog tudatlanságban sütkéreznek; ismerik és elfogadják a konvenciókat, tudják a tévéből, hogy milyen a világ, az egyházaktól, hogy milyen Isten, a könyvekből, hogy mi a Szerelem, és eszerint élnek, míg én az egyre sűrűbb bozótban gázolok, ha a posványon átértem, csak egy még nagyobb mocsár jön, aztán egy meredély, és így tovább...

Néha vannak segítők, de az út nagy része magányos.
Néha senki nem érti meg.
Néha különös lények jönnek: ajtót nyitnak, felkavarnak, derűt hoznak, tanítanak.

Tegnap egy földöntúli dalból kibújt egy kraken, és rámcsimpaszkodott a csápjaival. Kitépte a lelkem, a földre hajította és faképnél hagyott. Láttam a démonokat, tudtam, hogy itt voltak mindig, de sosem mutatkoztak. Zokogtam. Megállíthatatlanul. Vígasztalhatatlanul. Szabadon.
Másnap már együtt táncoltunk, mint régi jó barátok.

Néha szembejön valaki, egymásra nézünk, és tudom, hogy érti, tudja, hogy értem.
Azt mondják, a bozót után a béke jön. Azért kell megtenni az utat.

Sosem mennék más irányba.