Sosem voltam az a más gyerekét fogdosós típus, nem is kérdezgettem az anyukákat, hogy mi meg hogy, ez is egy olyan dolog volt a életben, amivel úgy voltam, hogy "azon a hídon majd átkelünk, ha rajta leszünk". Végül az a híd viszonylag meglepetésszerűen bukkant elő a kanyarból, és rögtön gyakorlatban kellett alkalmazni az átkelés fortélyait, anélkül, hogy lehetőségem lett volna bármi lexikális tudást felszedni az ügyben. Így eshetett meg, hogy néhány dolog váratlanul ért.
A narkolepszia az első gyanús jelvolt lehetett volna, ha tudok róla. Az első pár hónapban 10-12 órákat simán lenyomtam ébredés nélkül. Aztán az utolsó hónapokban még egy kicsit visszatért... Néha, ha a hogylétemről érdeklődtek, azt feleltem, álmos vagyok. Erre mindenki együttérzően bólogatni kezdett, hogy hátigenazidőjárás, húénismertnemaludtam, jajjezafront, stb. Én meg együttérzően visszabólogattam és meghagytam őket az illúzióban, hogy ők is álmosak. Pedig most már tudom, hogy az az álmosság nem álmosság, csak egyelőre nem találtam a magyar nyelvben olyan szót, ami jobban leírja ezt az állapotot. Talán az ólmos fáradtság..? De úgy hogy elkapott a centrifuga és kidobott egy másik bolygón, ahol tízszeres a gravitáció, emellé ne felejtsük el, hogy egy kis Alien belülről folyamatosan emészti a harminc éve példásan karbantartott testem. Szóval... ki fáradt még?
Fél éjszaka azon gondolkoztam, mi volt a második jelenség, amin meglepődtem... aztán eszembe jutott: a feledékenység! Ezt azt hiszem, nem kell (nem is tudnám) jobban illusztrálni. :) Mondat közepén elfelejtett szavak, jegyzetek mindehol, ha valamit nem csinálok meg azonnal, arra keresztet vethetek. Ilyenek.
A fájások... Régebben, mikor erről hallottam, azt gondoltam, hogy a baba a hasban van, tehát a fájások is a hasban vannak. Hahh, milyen naiv voltam! Például mikor a nőgyógyászom nézi a CTG görbületemet, és azzal az utánozhatatlan, csak az orvosokra jellemző perverz lelkesedéssel - amit akkor tanúsítanak, amikor a páciensnek rossz - megjegyzi, hogy "Nna, milyen szép rendszeres jóslófájásai vannak!" (célozva ezzel ugye a méhösszehúzódásokra, ami később majd lehetővő teszi, hogy a baba kinyomódjon) - na, az pl nekem egyáltalán nem fáj. Ellenben fáj a keresztcsontom, a combhajlatom, a talpam, a nagylábujjam... Régebben fájtak a bordáim, mikor még fejlődő szervezetként a kis magzat arrafelé próbált magának teret hódítani. Olyan helyeken fáj, amiket eddig viszonylag stabil pontnak éreztem magamban. Aki szeret új mozgásformákat kipróbálni, az biztosan ismeri ezt az érzést, amikor olyan izmokat fedez fel a testében, amiknek eddig a létezéséről sem tudott. Most meg fáj.
Hangulatváltozások, introvertáltság... ezek végülis annyira nem leptek meg (vagy már annyira hozzászoktam a meglepetésekhez, hogy az a meglepő, ha nem lep meg semmi). Ezzel csak annyi a dikics, hogy a külvilágnak mééér nincs hangulatváltozása? Mi olyan érthetetlen azon, hogy mindent (mindent! a kis gyertyatartókat is!) ki kell takarítani, mert ki tudja, mikor lesz még ilyenre lehetőség?? Most kell elmenni vásárolni, most kell mindent megcsinálni, most kell beszélgetni, mert legközelebb 20 év múlva tudunk!! (Achtung, achtung, a bejegyzésben költői túlzások előfordulhatnak.) Azt már meg sem merem említeni, hogy milyen jutubvideókon vagyok képes meghatódni, mikor senki se lát... :-o
Ennyi meglepetés mellé már csak egy kis szelektív hallást biztosíthatott volna a Teremtő, mert az előző bejegyzésben taglalt szösszenetek makacsul végigkísérték a 9 hónapot. Persze biztos némi rutinnal és humorérzékkel ez is kezelhető.
Apropó a humorérzékem... azt is le kell majd törölni a gyertyatartókkal együtt... :)
A narkolepszia az első gyanús jel
Fél éjszaka azon gondolkoztam, mi volt a második jelenség, amin meglepődtem... aztán eszembe jutott: a feledékenység! Ezt azt hiszem, nem kell (nem is tudnám) jobban illusztrálni. :) Mondat közepén elfelejtett szavak, jegyzetek mindehol, ha valamit nem csinálok meg azonnal, arra keresztet vethetek. Ilyenek.
A fájások... Régebben, mikor erről hallottam, azt gondoltam, hogy a baba a hasban van, tehát a fájások is a hasban vannak. Hahh, milyen naiv voltam! Például mikor a nőgyógyászom nézi a CTG görbületemet, és azzal az utánozhatatlan, csak az orvosokra jellemző perverz lelkesedéssel - amit akkor tanúsítanak, amikor a páciensnek rossz - megjegyzi, hogy "Nna, milyen szép rendszeres jóslófájásai vannak!" (célozva ezzel ugye a méhösszehúzódásokra, ami később majd lehetővő teszi, hogy a baba kinyomódjon) - na, az pl nekem egyáltalán nem fáj. Ellenben fáj a keresztcsontom, a combhajlatom, a talpam, a nagylábujjam... Régebben fájtak a bordáim, mikor még fejlődő szervezetként a kis magzat arrafelé próbált magának teret hódítani. Olyan helyeken fáj, amiket eddig viszonylag stabil pontnak éreztem magamban. Aki szeret új mozgásformákat kipróbálni, az biztosan ismeri ezt az érzést, amikor olyan izmokat fedez fel a testében, amiknek eddig a létezéséről sem tudott. Most meg fáj.
Hangulatváltozások, introvertáltság... ezek végülis annyira nem leptek meg (vagy már annyira hozzászoktam a meglepetésekhez, hogy az a meglepő, ha nem lep meg semmi). Ezzel csak annyi a dikics, hogy a külvilágnak mééér nincs hangulatváltozása? Mi olyan érthetetlen azon, hogy mindent (mindent! a kis gyertyatartókat is!) ki kell takarítani, mert ki tudja, mikor lesz még ilyenre lehetőség?? Most kell elmenni vásárolni, most kell mindent megcsinálni, most kell beszélgetni, mert legközelebb 20 év múlva tudunk!! (Achtung, achtung, a bejegyzésben költői túlzások előfordulhatnak.) Azt már meg sem merem említeni, hogy milyen jutubvideókon vagyok képes meghatódni, mikor senki se lát... :-o
Ennyi meglepetés mellé már csak egy kis szelektív hallást biztosíthatott volna a Teremtő, mert az előző bejegyzésben taglalt szösszenetek makacsul végigkísérték a 9 hónapot. Persze biztos némi rutinnal és humorérzékkel ez is kezelhető.
Apropó a humorérzékem... azt is le kell majd törölni a gyertyatartókkal együtt... :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése