India (7. rész) - Mumbai, a kör bezárul

Huhh, hát eltartott egy darabig megírni ezt az úti megemlékezést, és így több mint 3 hónap távlatából már néha segítséget kellett kérnem, hogy mi hogy is volt? Hol szálltunk át? És akkor ott volt az, hogy...? Na igen. :) De lassan a végére érek, ahogy bő két hetes utazásunk végén visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, Mumbai-ba, vagy ahogy az angolok elnevezték maguknak: Bombay. Még 2 teljes napunk volt itt, kicsit spoilerezek, hogy végül mi fért bele:

- egy mecset (igen, sokféle vallás van errefelé)

- egy slum (nyomornegyed - ezen sokat hezitáltam, hogy akarom-e, de ezt majd kifejtem)

- mozi

- egy nagyon nagy mosoda

- és persze sok random lófrálás, kaja

De minden indiai célhoz hozzátartozik az odavezető út izgalma, melynek témája ezúttal:

Az előkelők

Induljunk akkor Badamiból, ahol kicsit már fáradtan, de lelkesen, testben és fejben is az eddigi leghosszabb, éjszakai, cirka 12 órás vonatutunkra készülödünk. Számomra továbbra is döbbenetes, hogy ezek az egész Indiát átszelő vonatok akár több napon át is folyamatosan csak mennek, mennek... ez a 12 óra csak egy igen kicsi része annak, amit a szerelvény amúgy megtesz.

Amúgy itt már előbb kezdődtek az izgalmak, mert ekkora útra nagyon szerettünk volna (oké, én nagyon szerettem volna... 🙈) első osztályon utazni, de csak várólistás jegyünk volt. Badamiban már egész jó helyezésünk volt, azt hiszem mi voltunk az első kettő, de csak nem akarta senki más visszamondani, úgyhogy kezdtünk beletörődni, hogy kevésbé intim térben, harmadosztályon fogjuk eltölteni ezt a hosszú utat, ahol még az alvással is jó volna megpróbálkozni. Végül tényleg nagyjából az utolsó pillanatban kaptuk az értesítést, hogy a várólistáról felkerültünk a boldog jegytulajdonosok közé. Ilyen boldog voltam:

A vonatra felszállva meglepődve tapasztaltuk, hogy nem minden elsőosztályú hálófülke kétszemélyes, ezúttal egy négyes helyből volt 2 a miénk, de még mindig jobb, mint a többi. Felszálláskor egy muki ült a fülkében, nem volt egy nagydumás arc, mondta, hogy le is száll előbb, mint mi. Kicsit gyanakodtunk később, hogy valószínűleg nem is ez volt a hivatalos helye, mert sokkal előbb elköszönt, mint a megállója lett volna. Valószínűleg a kalauz egy tábla csokiért megmondta neki, hogy melyik elsőosztályos kocsiban időzhet, amíg fel nem szállnak az igazi jegytulajdonosok.

Na és ezek a bizonyos jegytulajdonosok voltak, akik miatt nagyon örültem, hogy végül részesei lehettünk ennek az "elsőosztályú" élménynek. Már belépéskor látszott, hogy félméterrel az indiai vasút minden szennye felett lebegnek, tiszta ruhájuk mellett hirtelen elkezdtem igénytelennek érezni magam a 2 hete porban fetrengő hátizsákommal, utolsó mosott pólóim egyikében (jobban mondva mosott volt addig, amíg az említett hátizsákkal össze nem koszoltam). Egy középkörú házaspár volt amúgy, kifogástalan angollal, és tényleg látszott rajtuk, hogy valamelyik felsőbb kaszthoz tartoznak, ami teljes kontrasztban állt ezzel a vonattal. Egy ponton a csajszi meg is kérdezte tőlem, hogy nem találom-e piszkosnak a vonatot, erre hirtelen nem is tudtam mit felelni. :-D Nyilván de, csak meglepett, hogy amúgy van olyan indiai, aki hasonlóan vélekedik erről. Később csatlakozott hozzánk egy barátjuk a szomszédos fülkéből, és minden amit tettek, csak tovább erősítette azt a kontrasztot, ami köztük és a vonat között volt. Például ugye minden vonaton árulnak chai-t, de elmondták, hogy ők abból nem isznak, mert ki tudja milyen tej van benne, ami bántja a kis pocakjukat, ezért az újonnan érkezett barát áthozta a saját(!) vízforralóját, a saját zacskós chai porával, és palackos vizet kezdett melegítni. Közben rendületlenül kínálgattak minket a saját készítésű lepényeikkel, amiket lelkesen elfogadtam, mert Badamiban csak chips-et meg csokit meg banánt sikerült venni az útra (azt is majdnem ellopta egy majom), szóval örültem, hogy fincsit eszek. Közben dumálgattak magukról, meg hogy a gyerekeik közül valaki Dubai-ban él, és néha meglátogatják... erről ilyen természetességgel beszélni meglepő, mert az indiaiak nagyon nehezen kapnak vízumot külföldre, tehát egyáltalán nem kézenfekvő ez a fajta nagyvilági élet. Beszélgettek egymással a bizniszről is, gondolom valami vállalkozást futtattak... Az egészben az volt a különös, hogy eddig csak magunkat éreztem ilyen tájidegennek, és most ott volt három, amúgy helyi arc, akik életvitelben, életszínvonalban talán a legközelebb álltak hozzánk azok közül, akikkel eddig találkoztunk, és ebből a vonatos közönségből meg talán jobban kilógtak, mint mi. :) Életvitelük más területein viszont nagyon is indiaiak voltak: mesélték, hogy vegák (a gyerekeik viszont már esznek húst, ezek a mai fiatalok...), járnak mindenféle zarándokútra (itt a középkorúság az önmegvalósítás időszaka, amikor a család meg lett alapítva, valamiféle biznisz befuttatva, akkor lehet menni spirituális életet élni). Az egész jelenlétükben egyszerre volt megmosolyogtató ez a szolíd sznobizmus, de közben üdítő is volt, hogy volt közös témánk nyelvi korlátok nélkül, hát ők voltak az előkelő útitársaink. :)

Érkezés

Ami az utat illeti, ezúttal jobban ment az alvás, az egyetlen dikics az volt, hogy valami miatt az volt bennünk, hogy 7-re érünk Mumbai-ba, de kiderült, hogy már 4-5 körül (erre onnan jüttünk rá, hogy útitársaink 4-kor nagyon fetűnően elkezdtek pakolni meg lámpát kapcsolni. Nem bunkóságból, amúgy tudták, hogy mi is oda megyünk, de még javában aludtunk, szóval jó, hogy felébresztettek. Ez a korai érkezés azért is volt rossz, mert 5-kor Mumbai-ban még nem igazán lehet semmit csinálni, úgyhogy jobb híján a pályaudvaron hesszeltünk, és megnéztünk 1-2 rész sorozatot Netflixen. Nagyjából a hangulat egyébként ilyen hajnali 5 körül:

Ezt a képet nézve nehéz elképzelni, hogy amúgy a pályaudvar a világörökség része, de kicsit odább már szép részei is vannak:

Még mindig sötét volt, de reméltük, hogy hamarosan legalább egy kávézó talán kinyit, úgyhogy elindultunk... amúgy baromi izgi volt a kontraszt Badami nagyon konzervatív, falusias hangulatához képest: itt már ritkán láttunk száris nőket, gyakoribb a farmer-póló kombó, sőt még ujjatlan ruhás csajokat is láttunk, atyaég... de sokkal kevesebb a szín, és amúgy szmog is van eléggé.

Végül amúgy itt a tengarpart közelében találtunk egy reggeliző helyet, ahol rebellis módon francia hangulatú kaját ettem, bár banán azért volt benne:

Hivatalosan 14-től lehetett becsekkolni a hotelba, de mivel már hajnali 5 óta eléggé eluntuk magunkat, és jól esett volna egy fürdés meg egy normális ágy, elindultunk szerencsét próbálni. Ugyanabba a hotelba mentünk végül, ahol az első éjszaka megszálltunk. Sajnos a korai check-in kapcsán nem voltak túl rugalmasak, de némi türelem és határozottság árán már dél körül tudtak adni egy szobát. Aznapra csak egy lazább városi sétát terveztünk, és az ágyban alvás gondolata is jóérzéssel töltött el...

Szálem alejkum

A laza városi séta célja ezúttal egy mecset volt. A látvány nagyon szép volt, de őszintén szólva az éjszakai út meg a pályaudvaron / utcán / hotel előtérben csövezések miatt elég elcsigázott voltam, így csak kevésbé tudtam jelen lenni. Talán itt fordult elő először, hogy visszautasítottam valakivel egy közös szelfit... 😱😴 Nem is nagyon fotóztam, szóval csak a férfi imaszobáról tudok lopott képet mutatni, a nők külön voltak, és nem volt átjárás a kettő között. De az is hasonlóan nézett ki:

Messziről meg ilyen, egy félsziget csúcsán volt:

Visszafelé még egy útbaejtettünk egy hindu templomot, ezt pedig útközben fotóztam csak úgy:

Kicsi érdekesség, hogy a helyi vonatokon általában van egy női kocsi a szerelvény elején. Na most ezen az úton egy kicsit megilletődtem, hogy vajon van-e férfi kocsi is, és rossz helyre szálltam, de nem, egyszerűen csak valahogy több férfi utazik (itt még divat, hogy a nők "csak" otthon vannak a gyerekekkel meg a háztartással), azt a kevés nőt meg elszipkázza a női kocsi. Mindenesetre ez így fura volt:

Ha már vonatról van szó, nem emlékszem mutattam-e már, hogyan utaznak a városi járatokon. Ez nem azért van, mert ne férnének el belül, akkor is így lógnak, amikor amúgy tök üres a szerelvény, szeretik így csinálni. Szellőznek.

Másnapra azt terveztük, hogy elmegyünk a nyomornegyedbe, na ez már egy új történet.

Slum

Talán ez volt amin indulás előtt a legtöbbet hezitáltam. Slum, nyomornegyed... az egészben volt valami nagyon fura, hogy mások szegénységét nézegessük - nem mintha amúgy nem ezt csinálnánk egész Indiában, de ennyire direkten valahogy ellentmondó érzések voltak bennem. 

A Slumokról amúgy mifelénk a jópár éve bemutatott Slumdog Millionaire c. filmből lehetett hallani, őszintén szólva azzal kapcsolatban kicsit már megfakultak az emlékeim, és Sajó szerint egy picit idealista is a történet. Valamivel frissebb emlékem az India, india c. könyv, ami nem  idealizálja túl a slumokat. Az egész ugye arról szól, hogy Indiában sokan a valamivel jobb (vagy egyáltalán bármilyen) megélhetés reményében elutaznak nagyobb városokba, hogy valami munkát és pénzkereseti lehetőséget találjanak. Lakhatás hiányában gyakorlatilag az utcán élnek, de nem úgy, mint nálunk, hanem komplett "városok" épülnek ki: bádogból, bármiből, amit találnak, valamiféle viskókat építenek. Persze víz és mindenféle infrastruktúra nélkül, vagyishát ezeket kreatívan megoldják. Slumban élni azonban nem teljesen legális dolog, ezért ezeket a bádogvárosokat időnként a kormány ledózerolja, de mivel az ott lakóknak valahol élni kell, ezért máshol újraépülnek, amit újra ledózerolnak, stb. Az említett könyvben ez egy elég fontos szál, és nagyon jól leírja a szitut. De az a sztori nagyjából a múlt század közepén játszódik.

A Dharavi Slum, ahol most voltunk, kicsit más ennél. Most nincs meg teljesen a történelem, hogy hogy jutottak idáig (majd Wikipédián elolvasom újra), mindenesetre valahol abbamaradt ez a ledózerolósdi, és Dharavi egy hatalmas önálló városrésszé nőtte ki magát. Természetesen víz és egyéb infrastuktúra továbbra is csak nagyon korlátozottan van, de ez India nagyon sok részére igaz, ilyen szempontból nem mindig éreztük, hogy egy nyomornegyedben vagyunk, sokszor pont ugyanolyan volt, mint egy bármilyen indiai utcán sétálni.

Azért pár dologban mégis más volt. Végül úgy döntöttünk, hogy vezetett túrára megyünk. Ez is nekem elsőre kicsit fura volt, kicsit ilyen nyomorp*rnó feeling, de később minden prekoncepcióm szépen átalakult. Ha belegondolok, Budapesten is vannak vezetett városi séták, Mumbaiban pedig ez a város... Szóval interneten kiválasztottunk egy irodát, akik ilyet szerveznek, és egy női vezetőt. Ez egy tudatos döntés volt. Bár Magyarországon is sok a panasz, hogy a női munkavállalókat sokszor hátrányosan különböztetik meg a férfiakkal szemben, itt ezerszer rosszabb a helyzet, úgyhogy gondoltuk ennyivel is megtámogatjuk ezt az ügyet.

Egy kávézóban volt a találka, ahol süketnémák dolgoztak. Eddigi utunk során annyira flottul sikerült szót értenünk a helyiekkel, hogy tulajdonképpen a süketnémaság már nem sokat rontott a helyzeten. (Bocsánat, ez morbid volt. És gonosz. Mindegy, most már benne hagyom... 🙈) Megérkezett a vezetőnk. Ő tudott beszélni, ráadásul ismét üdítően jó angolsággal. Teljesen jól öltözött, tipptopp, kedves arcú csajszi volt. Megint leomlott egy prekoncepcióm arról, hogy milyen emberek élnek a slumban, mivel ő is ott él a szüleivel. Később rákérdeztünk, hogy hol tanult meg ilyen jól angolul, azt mondta úgy, hogy mindig keresi az alkalmat, hogy emberekkel beszéljen. Többek között az ilyen túrákon is. Túratársaink pedig két angol házaspár volt. Az egyikőjük említette, hogy ők taxival jöttek, mert teljesen el vannak veszve Indiában. Itt egy kicsit büszke voltam magunkra, hogy az elmúlt két hetet végigvonatoztuk, buszoztuk, eltévedtünk, megkerültünk... vagányak vagyunk, na. :) 

És elindultunk a slumba.

Az első dolog, amit megtudtam, hogy itt Dharaviban már nem csak úgy slum a slum, hogy itt élnek, és valahová eljárnak szerencsét próbálni, hanem tényleg mintha egy konkrét város lenne, önálló iparágak alakultak ki. Itt a slumon belül van hulladék újrafeldolgozó üzem, szappangyártás, varrodák, állatokat is tenyésztenek, gyártanak cserépedényeket...  van iskola is, szóval tényleg mintha egy kisváros lenne Mumbai-on belül. Így néz ki egy utca, és az újrahasznosításra váró hulladékok:

Emitt pedig szappangyártás:

Ő pedig egy valamilyen munkás egy valamilyen műhelyben. Felhívnám a figyelmet rá, hogy Indiában még mindig nagyon pozitívan fogják fel, ha valaki érdeklődve fordul feléjük. Csak az összehasonlítás végett: pár napja voltunk egy városi sétán az Óbudai Gázgyárban, és a gázgyári lakótelepen úgy küldött el az anyámba egy ott lakó, mikor az utcanévtábláról próbáltam egy művészi fotót készíteni, hogy csak néztem. Ebben 1:0 Indiának. :-D

Voltak varrodák. Ezen a ponton mesélte el a csajszi, hogy régebben itt varrtak a Zarának is, de már betiltották, és nem varrathatnak velük. De nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy más fast fashion cégeknek továbbra is varrnak, vagy akár közvetve a Zarának, de ezek csak konspirációk.

Amúgy meg a varrodában dolgozók sem szégyellik a munkájukat, hanem büszkén összeállnak egy képpé:

Volt fodrászszalon is az utcán. De épp jó volt a hajam, úgyhogy nem vettem igénybe. Amúgy a fentebb emlegetett Slumdog Millionaire-t is valahol itt forgatták.

Csirkefeldolgozás is van, bár nem azok a szabadon szaladgáló boldog EU konform csirkék, szóval csak erős idegzetűeknek... Vegák, vegánok és állatvédők kifejezetten görgessenek tovább, vagy csatlakozzanak egy indiai állatjogi egyesülethez...

Egyéb állatokból is készülnek dolgok, például van bőrfeldolgozás. Felmerült a kérdés másokban és bennem is, úgyhogy meg is válaszolom: nem elhullott szent tehenek bőrét cserzik, hanem inkább vízibivaly és kecske vonalon mozognak. A tehenek minden körülmények között szentek és sérthetetlenek.

...és amúgy rögtön a Dharavin belül el is adják egy ilyen fancy boltban. Jó kis kontraszt, India tele van ilyenekkel.

Ez pedig az iskola. Nem ide kötődik, csak pont itt mesélte a vezetőnk, és erről eszembejutott, hogy wc a lakásokban (ha lehet így nevezni) nincsen, ez alap. Közös wc-k vannak, abból viszont van közvécé és magán. Utóbbit valamennyi pénzért lehet használni, cserébe gondolom időnként kitakarítja valaki. Azt nem kockáztatom meg, hogy tesz ki wc papírt, mert azt eleve nem nagyon használnak itt, hanem mindenhol van ilyen kis zuhany a wc-k mellett. A maga módján amúgy tök higénikus, bár azért a rossz szokások nem igazán hagyják kiteljesedni ezt az amúgy előremutató törekvést...

Visszatérve az iskolára, még ezt a bácsit fotóztam itt, aki valamiért ilyen szigorú testtartással próbálja tanulásra ösztönözni a jövő nemzedékét:

Agyagedényeket is gyártanak.

Két bájos apróság ragadta még meg a tekintetünket. Egyrészt hogy itt gyakran Hotelnak hívják azt, ha valahol enni lehet. Nem tudom, miért, talán egyszer valaki rosszul fordította, és így maradt.

Másrészt ez. Még szerencse, hogy nem annyira az én műfajom a fine dining, különben rögtön impulzusvásároltam volna néhány keresztbefektetett snidlinggel díszített nanoszkopikus mennyiségű spárgakrémet. 😅 De így nem.

És egy búcsúkép, így néz ki kívülről.

Szóval... érdekes élmény volt. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem, amikor azt hallottam, hogy nyomornegyed. Az az érdekes benne - és egész Indiában -, hogy aki szegény, valahogy az is megtalálja a boldogulás útját, és nem a kétségbeeséssel kapcsolódik ez az állapot.

Deva

Délutánra azt gondoltuk ki, hogy úgy viselkedünk, mint a helyiek, és elmegyünk moziba. Mindenképp hindi filmet akartunk nézni, mert abban mindig van tánc, és az mókás. Ebből sem maradhatott ki, tessék:

Amúgy nem is volt rossz film, egy rendőr csávóról szólt, volt benne izgalom, dráma és talány. Nem voltam benne biztos, hogy hogy leszünk a megértéssel, igazából az is vicces lett volna, ha csak megnézünk egy filmet hindi nyelven, de végülis feliratozva volt, és ahogy előző bejegyzésekben már említettem, elég sok angolt használnak beszédben, így elképzelhető, hogy felirat nélkül is összeállt volna valamiféle értelem. A mozi amúgy emeletes volt, és az erkélyen foglaltunk helyet:

Ja, és majdnem elfelejtettem említeni, hogy itt a film kezdete előtt meghallgatják a nemzeti himnuszt, és nem az elején van reklám, hanem közben 15 perc szünet, akkor lehet popcornt meg mindenfélét rendelni, ki is hozzák neked. Micsoda szolgáltatás.

És a jobb olvashatóság kedvéért azt hiszem, a második Mumbai napunkat egy másik posztban fogom részletezni, mára megállok ennél a végefőcímnél. :)